Julia Kristeva: Az anyaságról. Lettre, 25. szám. 1997. nyár

“Az anyává levés, a terhesség csak két beszédmódot tudott találni önnön megjelölésére: a tudományt, amely, lévén objektív, nem foglalkozik az alannyal, műveleteinek anyai terepével; és a keresztény (főként az ortodox) teológiát, amely viszont csak úgy beszél róla, mint ami másutt lehetetlen lenne, mint valami szent nem evilágiról, mint az isteni mivolt tartályáról, mint arról a szellemről, amely az embert a kimondhatatlan istenihez köti, mint a transzcendencia végső (szükségképpen szűzi és mennybevitelre szánt) támaszáról. Az anyai test révén (a maga szűziességében és szűzmáriás elszenderedésében) a keresztényi gondolkodás ravaszsága egy olyan tárgyat teremt, ahol a tárgy és az ige elválik egymástól, felaprózódnak, elhalványulnak. És a világi humanizmus átveszi ezt a tárgyteremtést: az anya kultusza – gyöngédség, szeretet, a társadalmi konzervativizmus melegágya.

Mégis, azt elképzelni, hogy valaki létrejön abban a folyamatban, ahol sejtek, molekulák, atomok adódnak össze, osztódnak és sokszorozódnak, noha még semmiféle identitás nem alakult ki, sem biológiai, sem szociális-szimbolikus – nem valamiféle animizmus ez, amelyben az értelmező lény inherens pszichózisa nyilvánul meg? Ugyanígy, egy anyát a terhesség alanyaként elképzelni, azaz a folyamat uraként (amely folyamatról még a mesterkedésben egyébként igen tehetséges tudomány is bevallja, hogy egyelőre nem képes – és talán sohasem lesz az – reprodukálni), a társadalmi-szimbolikus-nyelvi megállapodáson belül, ez nem más, mint beismerni s egyben meg is haladni az identitás elvesztésének kockázatát.”

Tovább a teljes szöveghez …
Vissza a index-laphoz…